hu en

Sinkovics Ferenc: A cimbalom igézetében

Sinkovics Ferenc:  A cimbalom igézetében
Magyar Demokrata XXIII.évf.6.szám, 2019.február 6.

 

A magyar zenei élet egyik legkülönlegesebb alakja a most hatvanesztendős Balogh Kálmán cimbalmos, akinek játékában éppúgy megtalálhatók  az autentikus magyar és cigány folk elemei, mint a jazzé, sőt a klasszikus és a kortárs zenéé.  A zenész legközelebb  február 12-én a MoMkultban Lukács Miklóssal közösen zenél majd, A Katarzis nevű estet kerekasztal-beszélgetés fűszerezi Nagy-Kálózy Eszter, Freund Tamás és Lackfi János részvételével.

 

–  Aki ismeri Cziffra György és az ön életrajzát, hamar felfedezi a párhuzamokat, hiszen mindketten roma zenészcsaládból származtak, és már kora gyerekkorukban megmutatkozott kivételes zenei tehetségük.

–  Az összehasonlítás megtisztelő, de az én életutam közel sem volt annyira küzdelmes, mint Cziffra Györgyé, nem lehet panaszom, semmivel sem vádolhatom a sorsot.  A zenei tehetség korai kibontakozása az én esetemben annyiból igaz, hogy egy ízben anyai nagybátyámnál, Balogh Elemér nemzetközi hírű cimbalmosnál jártunk családostul Budapesten. Tizenegy éves voltam, és szóba került, hogy választottam-e már hangszert. Hamar kiderült, hogy a szüleim inkább azt szeretnék, ha az apám nyomdokaiba lépnék, aki igen ügyes vízvezeték- és fűtésszerelő mester volt Miskolcon.  Jó fejem volt, jól tanultam, még az is szóba jött, hogy mérnököt faragnak belőlem.

Mit szólt ehhez a cimbalom egyik legnagyobb mesterének számító, talpig zenész nagybácsi?
– Éppen második lemezének felvételeire készült, és egy romános feldolgozást gyakorolt. Mutatott belőle néhány részletet, majd odaültetett a cimbalomhoz. Körülbelül 10-15 percnyi tanulás után le tudtam játszani ezeket a részleteket úgy,hogy addig még sohasem láttam cimbalmot közelről, sőt, állnom kellett, hogy elérjem a legtávolabbi húrokat is.  Na, ugye, mondta diadalittasan a szüleimnek Elemér bácsi,  mégiscsak muzsikust kell csinálni ebből a gyerekből! Ő indított el a pályán, még ha később nagyon ritkán találkoztunk is, hiszen előbb Angliában, majd Düsseldorfban élt, onnan hozták haza apámék, mikor már nagyon beteg lett, végül Miskolcon halt meg.

–  Az tehát hamar eldőlt, hogy cimbalmos lesz, de mikortól tudta, hogy nem a hagyományos értelemben vett cigányzenekari játék lesz a kizárólagos útja?
–  Sajnos mindkét nagyapám korán meghalt, apám pedig nem lett zenész, így tőlük nem tudtam tanulni. A rokonságunkban viszont  Elemér bácsin kívül is sok aktív és kitűnő muzsikus volt. Engem először e rokonság öreg mestere, Tóni bátyja tanított csárdásra, verbunkosra, a cigányok jól ismert zenéjére. Később, mivel Miskolcon nem volt cimbalomoktatás Szöllős Beatrixhoz kerültem Budapestre, a nővéremmel együtt vonatoztunk fel hozzá minden második héten. Gyorsan haladtam, jött a konzervatórium, majd a főiskola és a diploma.

  Miközben Miskolcon is játszani kezdett az Avas táncegyüttes zenekarában. Ez vitte közel a magyar népzenéhez?
–  Pontosan.  Ott muzsikálni, az már kottaolvasós, népzenés kíséret volt, még azelőtt, hogy beindult volna a híres táncházmozgalom. Bejártuk az országot, felléptünk minden jelentős néptáncfesztiválon. Láttam, mi történik a műfajban, azaz, hogy elindult az autentikus népzenei hagyományok feltárása, a kincseket pedig a nagyközönség elé viszik bizonyos zenekarok és előadók. Lelkes kamaszként óriási hatással volt rám mindez. Nemsokára megjelent az Avasban Vavrinecz Béla hegedűs-zeneszerző fia, András is,  rajta keresztül jutottam hozzá azokhoz a gyűjtésekhez, amelyek megteremtették bennem az azóta is töretlen vonzódást és kötődést a magyar népzenéhez.  Amikor először hallottam például széki, vagy szatmári muzsikát, éreztem, hogy ez az én zeném, ugyanilyen elementáris erő buzog bennem. Később az utazások során megismertem a balkáni folkot is, és rájöttem, hogy a cimbalmot nemcsak Magyarországon, hanem szerte a környező országokban, sőt, a bolgároknál, a görögöknél is ismerik.  Aztán Elemér bácsi adott nekem egy lemezt  a román Toni Iordachétól. Ahogy  meghallottam ezt a cimbalmost, végképp eldőlt, hogy a népzenét választom.

–  Mégsem ragadt le végleg egy stílusnál, amire bizonyság az ön által alapított  Gipsy Cimbalom Band, mellette van egy világzenei triója, és duóban is szeret játszani: a Cziffra Fesztiválon például a jazz világában méltán elismert Lukács  Miklós lesz a partnere.
–  Kedvelem a sokféleséget, egy sor zenei kalandban volt és van részem: játszottam többek közt Márta Istvánnal,  Szakcsi Lakatos Bélával,  Dresch Mihállyal,a Miskolci Új Zenei Műhellyel, a Budapest Ragtime  Banddel, és készítettem lemezt a világhírű amerikai jazzmuzsikus David Murray-vel. Mindig is érdekelt, miként áll helyt a cimbalom különféle stílusokban, műfajokban, és hogyan lehet rajta olyan dolgokat játszani, amit addig más nem játszott.

–  A hangszer maga is fejlődött, alakult az idők során?
–  Persze, különösen, mióta a tárogató mellett a cimbalom is hungarikum lett.  Ma Nagy Ákos és  Kovács Balázs készít kiváló példányokat, ők, ha kis lépésekben is, de folyamatosan újítanak. Komoly mérföldkő az lesz, amikor  elektromossá válik.

–  Van annak értelme?
–  Olyan szempontból mindenképpen, hogy így a cimbalom sokkal dominánsabb módon lehetne jelen minden műfajban,  akár a popzenében is, ezáltal hatványozottan emelkedne a népszerűsége. Egyelőre hangerő tekintetében  nem tudja felvenni a versenyt a többi hangszerrel, és mivel az úgynevezett rezonáns teste összegyűjti a színpadon megszólaló összes hangot, különféle akusztikai problémákat is okozhat. Csak az elektronika tudna ezen segíteni. A cimbalmot olyan félig akusztikus, félig elektromos hangszerré kellene tenni, amilyenné a gitár vált az idők során, és folynak olyan kísérletek is Angliában, én is részt vettem rajtuk, hogy egy teljesen új, a játéktechnikát tekintve cimbalomszerű, de alapvetően elektromos, digitalizált hangszer szülessen.

–  Mi lenne akkor a cigányzenészekkel? A hagyományos terepén, a vendéglátásban az élő helyett már régen a gépzene dominál.
–  Ez egy hosszú folyamat következménye, nem csak a hangszerek vagy a technika fejlődése okozza.  Sokra tartom a cigányzenét, hiszen a magyar zenetörténet fontos része.  És világszínvonalú.  A klasszikus műfajon kívül csak két igazán magas fokú kamarazenélést ismerek, a cigányokét és a jazzt:  ezekben a műfajokban az adott együttes minden tagja tudja a helyét, és briliáns módon képes alkalmazkodni a zenei folyamat pillanatnyi változásaihoz.  A cigányzene egészen a XX. századközepéig erősen jelen volt a hazai mindennapokban, sőt,  az 1900-as évek elején a romák nemcsak saját zenéjüket játszották, de a kor divatzenéit, például ragtime-ot is. Idővel azonban megváltozott a magyar társadalom zenéhez való viszonya. A hatvanas években elkezdődött  az angolszász dömping,  a beat-és pop együttesek tagjai pedig már nem a cigányzenészek közül kerültek ki. Többek között azért sem, mert ragaszkodtak az akusztikus hangszereikhez, illetve ahhoz a kikristályosodott  stílushoz, ami világhírűvé tette őket. Végleg elvált egymástól a magyar népi kultúra, benne a cigányzenével és a magyar popkultúra, a cigányzenének pedig azóta se épült új tömegbázisa.

–  Mindez milyen változást hozott a roma társadalomban? Hiszen erősen eltűnőben van addigi vezető rétege, a művelt, több  nyelven beszélő, példaképül szolgáló zenész cigányság.
–  A fenti változásokat látva nem csoda, hogy a zenészcsaládok nagy részében, a gyerekek már nem folytatták apáik hagyományait. A vezető réteg szerepét  most a feljövő, diplomás romák igyekeznek  átvenni.

 


Küldd el barátaidnak email-ben Send email
X