Műút CD-kritika
Hangok palotája
Balogh Kálmán, Lukács Miklós: Cimbalomduó – Négykezes cimbalomra
FolkEurópa Kiadó, 2009.

Meglehet, másra számítanak, akik ismerik, követik a két kiváló cimbalomművész munkásságát, hiszen kedvelőik többsége leginkább a dzsessz és a világzene körüli műfajok különféle formációiban hallhatta őket. Ennek a lemeznek ugyanis inkább komolyzenei a hangvétele, még akkor is, ha Balogh Kálmán és Lukács Miklós mostani játékában természetesen ott vannak azok az elemek is, amelyeket már jó ideje kibontottak a „könnyűnek” mondott zenei irányzatok terén nyújtott teljesítményeikben.
Ez a hangvétel távolról sem tekinthető afféle alkalmi kísérletezésnek, játékos kirándulásnak, hiszen mindketten otthonosak a hazai és a külföldi komolyzenei koncerttermekben is, zeneszerzőként is szabadon mozognak a műfajok között, ráadásul a lemez háromnegyed órás programjában bőven vannak olyan mozzanatok, amelyek kielégítik a „tüzesebb” hangvétel, a táncos ritmusok kedvelőinek igényeit. Hiszen a nagyon egységesre szerkesztett, elmélyülést parancsoló, többszöri hallgatásra hitelesített felvételben nem érződik semmi mesterkéltség vagy erőlködés. Az okoskodó túlgondoltság, a számító túltervezettség teljes hiánya teszi igazán meggyőzővé. Hogy nyoma sincs rajta annak az izzadságszagnak, amely akkora csalódást tud okozni még a legnagyobb zenészek kísérletező eseti stúdióbeli együttműködésében is. Itt ugyanis valóban egy duót hallunk, két művész egymásra hangolt, egymást támogató, kiegészítő munkájának az eredményét.
A cimbalomnégykezes semmiképp sem tartozik a bevett zenei formációk közé, még ha maga a hangszer – mint most is tapasztalhatjuk – nagyon is alkalmas eszköze ennek a korábban főleg a zongorához kapcsolódó műfajnak. Magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy a 19. század végétől többszöri módosításokkal kifejlesztett, pedálokkal, hangtompítóval ellátott „magyar cimbalom” a maga kifinomult, árnyalt és gazdag hangzásával a legtermészetesebb módon „elbír” két játékost. Ehhez persze az is kell, hogy az előadók ne csak csépeljék a hangszert valamiféle gyorsasági versenyt rögtönözve, hanem ténylegesen megkétszerezzék a zenei közlés tartalmát és mélységét – ami a jelen esetben sikeresen megvalósult.
A lemez borítójának szövege szerint maga a kiadó kezdeményezte, hogy Balogh és Lukács elkezdjen duóban játszani és ezért egyértelmű elismerés jár, hiszen tapasztalhatjuk, mennyire elmélyült együttzenélésre képesek ők ketten. A lemez első hallgatásakor is feltűnik játékuk szikár szerénysége, hűvös pontossága, az apró részletek iránti érzékenységük. Ez utóbbi persze nem meglepő, hiszen ők maguk hangszerelték, dolgozták fel a népzenei alapanyagot, amely sokszor csak egészen rejtetten van jelen, csupán olykor-olykor bukkan elő az improvizatívan szabad, ugyanakkor – nincs erre jobb kifejezésem- bölcsen átgondolt dallamok szövedékéből, amelynek a lüktetését egészen apró ritmikai gesztusok biztosítják. A hangszínek gazdagsága pedig a lehetfinom, selymes futamoktól kezdve a torzított-tompított hangok dzsesszes nyersességén át a kemény, telt zengésig terjed, darabról darabra más és más kombinációkban.
Amikor dzsesszt, komolyzenét emlegetek, természetesen tisztában vagyok azoknak az átmeneti műfajoknak a sokféleségével, amelyek hovatovább elveszik ezeknek a kifejezéseknek a lehatároló értelmét. Hiszen a kortárs komolyzene nemhogy átfedésbe kerül olykor a dzsessz kifinomultabb irányzataival, de a zene és a nemzene határvidékén is kalandozgat olykor. Balogh Kálmán és Lukács Miklós érezhetően nagy kedvvel mozog ilyen, cimbalmosok által viszonylag ritkán járt területeken is, – tegyük hozzá rögtön, hiszen harmonizációikban ugyanolyan egyértelműséggel felismerhetőek például Bartók Béla hatásai, mint feszes ritmusaikban – megint csak többek között – a román népzene jól érzékelhető nyomai. A Variációk egy legényesre című első szám pedig olykor szinte a reneszánsz zene táncosságának finom, elfojtott eleganciájára emlékeztet.
De nem véletlenül hozakodtam elő a kortárs zenével, hiszen náluk is meg-megjelenik néhány szokatlan hanghatás, az újra és újra felbukkanó minimalista igényről, egy-egy magányos hang, hangfürt hatásos elhelyezéséről már nem is beszélve.
Legszebb és legsikerültebb példája ennek a lemez csúcspontja, az Édesanyám rózsafája kezdetű népdal tizenkét perces, leírhatatlan szépséges feldolgozása. A darab fokozatosan bomlik ki a semmiből, ha úgy tetszik az emberen túli világ félelmetes csendjéből. A harmadik percben annyit érzékelünk, hogy a titokzatos hangszilánkok fokozatosan zenévé állnak össze. A negyedikben jelenik meg utalásszerűen a dal egy-egy töredéke, a kezdőhang figyelmeztető jellegű, határozott leütését követően. Még két percet kell várnunk, mire világosan kibomlik, felfénylik maga a dallam, amelynek az áttetsző egyszerűségét a legtisztább, legnemesebb alázattal járja körül a két előadó. Mintha a hangok valamiféle palotájában haladnánk előre teremről teremre – megállíthatatlanul. A katarzis fokozhatatlan élményét aztán hűvös eleganciával oldja föl a lemez utolsó darabja, amely először szinte ridegen széttördel egy, a Balogh Kálmántól és a Gipsy Cimbalom Bandtól már korábbról ismert román nép dallamot, hogy aztán a páros virtuóz módon egy viharos táncritmusba fordítsa.
Kovácsy Tibor