Összehangolódások

Roma származású zenészek a megújult Pesti Vigadóban

2015. 08. 21.

Az idén immár új időpontban, 35. alkalommal megrendezett Budapesti Tavaszi Fesztivál eddigi hagyományaihoz híven remek és változatos műsorral örvendeztette meg a zenekedvelő publikumot is. Ugyancsak örvendetes és kiemelendő tény, hogy a fesztivál eddig frekventált, szokásos fő zenei helyszínei mellé – mint például a Művészetek Palotája, a Zeneakadémia, az Operaház vagy akár a viszonylag „fiatal” Bálna, – a nemrégiben csillogóan felújított Pesti Vigadó is felzárkózott.

A Vigadó visszaöltözött egykori pompájába, és ahogyan palotaszerű méltóságához, fényűző díszes tereihez egykoron is hozzátartozott a zene csodája – Liszt Ferenc legtöbbet talán ezen a színpadon lépett fel életében, például, de Erkel Ferenc is sokat vezényelt itt, és Cziffra György is gyakran megfordult errefelé –, úgy most is igen jelentős részét képezi a máris dinamikusan működő rendezvényközpont életének. A fesztivál alkalmából két nagyszabású koncerten is jártunk itt – világhírű roma származású zenészek koncertjein, melyekről kétrészes cikkben számolunk be. Elsőként a Balogh Kálmán és Lukács Miklós cimbalomduó koncertjéről írunk.

 

Zenei szétvirágzás

 

A leginkább világzenei műfajba besorolható eseményt Balogh Kálmán és Lukács Miklós lemezbemutató koncertjeként, cimbalom-improvizációkként harangozza be a programfüzet – a Cimbalomduó legfrissebb közös munkáját, az Összehangolva című albumot viszi a Vigadó közönsége elé. Új lemezüket a világzenei és népzenei téren (hetven)hétpróbás FolkEurópa Kiadó jegyzi, a mögötte álló, terjesztésért felelős Hangvető Zenei Társulással. A két kiváló roma cimbalmosnak nem ez az első úgymond négykezes lemeze: előző közös zenei anyaguk ugyanennek a kiadónak a jóvoltából látott napvilágot 2009-ben, Cimbalomduó – Négykezes cimbalomra címen. „Jól egymásra tudtunk hangolódni már az első találkozástól, együttműködésünket a könnyedség, a spontaneitás jellemezte” – így emlékezett vissza egy interjúban Balogh Kálmán a Lukács Miklóssal való közös zenei munka kezdeteire. Ugyanez a könnyedség, a spontán játékosság és mérhetetlen improvizációs kedv, zenei inventivitás és humor jellemzi a második lemezt is – és a hozzá tartozó koncertet nemkülönben.

 

Az új album zenei anyaga főként népzenei feldolgozásokból áll, de ezek a népzenei témák nem az eddig közkézen forgó népdalok közül kerültek ki – az alkotók elsősorban olyan számukra kedves népdalokat választottak, amelyek teret engedtek a zenei játéknak, az improvizációnak, a kreatív lelkesedésnek. Így a lemezen egybegyűjtött és a koncerten elhangzó dallamok témái közt fellelhetők magyar, román, cigány, zsidó népdalok, de még egy örmény műdal is, mely népzenei mintára íródott – mely dalok feldolgozásához a művészek olykor szokatlan merészséggel, ugyanakkor hatalmas leleménnyel nyúlnak hozzá.

 

A cimbalomduó már önmagában is ritkaságszámba menő, meglehetősen merész zenei felállás – de a páros zenéjét hallgatva egyet kell értenünk a tézissel: kettőn múlik kihozni a cimbalomban rejlő potenciált, előhívni a maga teljességében a hangszer lenyűgöző erejét.  A cimbalom igencsak népszerű hangszer volt a múlt században a nagypolgárság körében – a tehetősebb családokban a ház asszony gyakorta cimbalmozott és/vagy zongorázott: cimbalmon játszani egyúttal társadalmi presztízst jelentett. Azonban a hangszer egykori népszerűsége ellenére is ritkán hallunk cimbalomduókat: az első ilyen felállást is a lemezkiadó szorgalmazta. Balogh Kálmán és Lukács Miklós külön-külön sokat játszanak duókban, de így együtt csak az utóbbi időkben, kifejezetten a kiadó kezdeményezésére kezdtek el zenélni. A koncert felvezetőjében Balogh Kálmán a cimbalomról mint autentikus magyar hangszerről beszél  – itt egészen pontosan a magyar pedálcimbalomról van szó, melyet a 18. század második felétől kezdett el kidolgozni egy európai műveltségű, a kor szellemi elitjéhez tartozó hangszerész, Schunda Vencel József. A budapesti hangszergyárából kikerült, több tekintetben feljavított cimbalom-változatot 1873-ban a bécsi világkiállításon mutatta be a mester, amelyet az uralkodó azonmód körülrajongott, és a hangszerkészítőt a Ferenc József-rend arany érdemkeresztjével jutalmazta. Aztán egy év elteltével Schunda már pedált is szerelt az általa kifejlesztett cimbalomra, még tökéletesítvén a hangzást: így született meg 1874-ben a ma ismert magyar pedálcimbalom. A csodahangszerért hamarosan valósággal versengett a magyar arisztokrácia. Később elindult a cimbalomoktatás is, 1890-től még csupán a Nemzeti Zenedében – de 1897-től már a Zeneakadémián is megnyílt a cimbalom tanszék.

 

Az 1920-as években a szintén roma származású Rácz Aladár aratott sikereket világszerte cimbalomjátékával, felfedezve a hangszert a komolyzene számára – ezt a szellemi örökséget viszi tovább Balogh Kálmán és Lukács Miklós is.Kettejük találkozása több mint szerencsés véletlen: közös munkájuknak köszönhetően valóban új fejezet nyílt a cimbalom történetében.Életútjukban, szakmai pályafutásukban is számtalan párhuzam ragadható meg: mindketten híres cigányzenész családban születtek, mindketten részt vettek a Rácz Aladár cimbalomversenyeken, mindketten a Liszt Ferenc Zeneakadémián végezték tanulmányaikat. Azonban míg Balogh Kálmán főként a népzenék, illetve a népzenei alapú improvizációk felé nyitotta meg a cimbalomban rejlő lehetőségeket, addig Lukács Miklós inkább a dzsessz, valamint a kortárs zene irányába orientálódott. A Cimbalomduó játékában ez a több irányú, szerteágazó, de mégis együvé tartozó zenei tudás adódik-fonódik össze, sőt hatványozódik különleges módon: hiszen a kölcsönös inspiráció, az egymást építő leleményes zenei játék, az egymásra való reagálás, a kreatív rögtönzéssorozatok hatalmas zenei energiákat szabadítanak fel – alkotóban és befogadóban egyaránt. Szerencsés tanúi lehetünk annak – akár a koncerten hallgatva őket, akár a lemezüket élvezve –, ahogyan a két muzsikus tehetsége és inventivitása nagy szenvedéllyel és kitörő lelkesedéssel lép reakcióba egymással.

 

A koncert erős felütéssel indít, első darabja máris – talán majd’ minden jelenlévő zenekedvelő számára felismerhető módon – egy jellegzetes romángeampara. Az aszimmetrikus ritmusú, törökös hatású, élénk tánczene főként a déli, dobrudzsai régióra jellemző, neve a török çalpara (’négy korong’) összetételre vezethető vissza, ami egy olyasféle fából készült hangszert jelöl, mint a kasztanyetta, melyet a táncosok eredetileg szökdelés közben csattogtattak. Azért megyek bele ilyen részletességgel a zenei alaptéma elemzésébe, hogy kellőképpen illusztráljam: a koncert (akárcsak a lemez maga) nem pusztán a népzene értő, professzionális reprodukciójáról szól – jóval több ennél. A két cimbalomművész népzenei témákra improvizál, és a valóban összehangolt párhuzamos rögtönzés eredménye egy nagy ívű, mégis harmonikus zenei szétvirágzás – az alaptémától való kalandos muzikális elfodrozódás, illetve a hozzá fordulatos zenei kerülőkkel való visszatérés időről-időre; az improvizációs betétek, elkanyarodások itt például lágyítanak a geampara pattogó-csattogó 7/8-os mivoltán. És ez a szabad témaértelmezés, a zenei határok fellazulása, azok leleményes és kreatív kezelése, a folyton más és más műfajokba való szeszélyes, de mégis valamiképpen rendszerbe foglalható átalakulás, egyszóval: a jelenben való zeneszerzés az, ami újszerűvé varázsolja a koncert, az album zenei anyagát. Azonban amint elkezdik játszani a geamparát, máris ott tolul kísértetiesen a tudatomban az alig néhány évtizede eltávozott nagy román cimbalomművész, Toni Iordache neve: nem lehet véletlen, hogy a koncert, akárcsak a lemez, egy ilyen romános szerzeménnyel kezdődik – egyszersmind tisztelgés mindez, főhajtás a nagy előd előtt. A geamparát sârbă követi, pontosabban zeneileg ebbe a szintén román, szerbes tánczenébe alakul át a téma – és én még inkább meggyőződöm rögtönzött feltevésem helyességéről.

 

A zeneszámok sorában magyar népdalok is következnek, előbb a Csikorog a szekér című népdal, azonban később, a koncert második harmadában helyet kap egy keserédes kalotaszegi hajnali és bonchidai legényes, învârtită, forgatós is, gondosan kezelve, kis ragtime-beütéssel; a mezőségiek közül repertoáron van még a széki Be szépen szól a cimbalom című népdal is, meditatív játékká szelídítve – mindezek érdekes improvizációs kalandozásokkal, szétvirágzásokkal tarkítva. Egy számomra eddig ismeretlen örmény dal is elhangzik – amiről később kiderül, hogy nem népdal, csak annak mintájára íródott, Tonakan Par (örm. Տոնական պար ’ünnepi tánc’) a címe, és a világhírű örmény hegedűs, Karapet Karo Hayrapetyan Örményországban nagy népszerűségnek örvendő szerzeménye. További zeneszámokban is felfedezek nagy kedvenceket a koncerten: a duó a Keren Savorale Dromkezdetű oláh cigány népdalt dolgozza át (a CD-n a szerzemény Keren Savocímen fut), ami eredetileg egy táncdal – és repíti el egyúttal a befogadót egy teljesen más kulturális térbe, ami számomra egy adott pillanatban (félve mondom ki, mert szinte őrület) majdnem-kubai, vagy legalábbis karibi zenei hangulatot idéz (na jó, kis romános kitérővel). Persze lehet mindez valami zenei délibáb is, de ott van, megtapasztaltan, és habár azóta számtalanszor meghallgattam a lemezt itthon is, bizonyosságként jelenvaló. A Cimbalomduó nem csupán műfajhatárt feszeget, de elviszi a játékot egy olyan mezsgyéig, ami már-már felfoghatatlan, ahol a különböző kultúrák zenéi egymásba érnek. A zeneszámok sorában egy haszid tánc is helyet kap, amely számomra az eredeti haszid alaptéma, illetve az olykor spanyolos zenei kitérők mellett a kis-ázsiai térség zenéjét is megidézi – és ezen a ponton arra gondolok, hogy ez a koncert, ez az album egy hangzó zenei lexikon, amelyben az „oldalak” valahogy úgy keveredtek össze játszi könnyedséggel, hogy a zenészek pillanatnyi játékos kedvének megfelelően rendezték át, színezték újra a teljes népzenetörténetet.

 

A koncert ráadás-dala a Szomorú vasárnap – Seress Rezső szerzeményét Lukács Miklós hangszerelte át olyan módon, hogy beleborzong, aki hallja; ugyanis az átiratban egyúttal a témául szolgáló eredeti dal története és utóhatása is benne van, úgy végződik, mintha hirtelen elvágták volna, mintha elszakadt volna egy húr, mintha egy történet felfüggesztődne, befejezetlenül maradna…

 

-kali-