Sinkovics Ferenc: A cimbalom igézetében
Sinkovics Ferenc: A cimbalom igézetében
Magyar Demokrata XXIII.évf.6.szám, 2019.február 6.
A magyar zenei élet egyik legkülönlegesebb alakja a most hatvanesztendős Balogh Kálmán cimbalmos, akinek játékában éppúgy megtalálhatók az autentikus magyar és cigány folk elemei, mint a jazzé, sőt a klasszikus és a kortárs zenéé. A zenész legközelebb február 12-én a MoMkultban Lukács Miklóssal közösen zenél majd, A Katarzis nevű estet kerekasztal-beszélgetés fűszerezi Nagy-Kálózy Eszter, Freund Tamás és Lackfi János részvételével.
– Aki ismeri Cziffra György és az ön életrajzát, hamar felfedezi a párhuzamokat, hiszen mindketten roma zenészcsaládból származtak, és már kora gyerekkorukban megmutatkozott kivételes zenei tehetségük.
– Az összehasonlítás megtisztelő, de az én életutam közel sem volt annyira küzdelmes, mint Cziffra Györgyé, nem lehet panaszom, semmivel sem vádolhatom a sorsot. A zenei tehetség korai kibontakozása az én esetemben annyiból igaz, hogy egy ízben anyai nagybátyámnál, Balogh Elemér nemzetközi hírű cimbalmosnál jártunk családostul Budapesten. Tizenegy éves voltam, és szóba került, hogy választottam-e már hangszert. Hamar kiderült, hogy a szüleim inkább azt szeretnék, ha az apám nyomdokaiba lépnék, aki igen ügyes vízvezeték- és fűtésszerelő mester volt Miskolcon. Jó fejem volt, jól tanultam, még az is szóba jött, hogy mérnököt faragnak belőlem.
– Mit szólt ehhez a cimbalom egyik legnagyobb mesterének számító, talpig zenész nagybácsi?
– Éppen második lemezének felvételeire készült, és egy romános feldolgozást gyakorolt. Mutatott belőle néhány részletet, majd odaültetett a cimbalomhoz. Körülbelül 10-15 percnyi tanulás után le tudtam játszani ezeket a részleteket úgy,hogy addig még sohasem láttam cimbalmot közelről, sőt, állnom kellett, hogy elérjem a legtávolabbi húrokat is. Na, ugye, mondta diadalittasan a szüleimnek Elemér bácsi, mégiscsak muzsikust kell csinálni ebből a gyerekből! Ő indított el a pályán, még ha később nagyon ritkán találkoztunk is, hiszen előbb Angliában, majd Düsseldorfban élt, onnan hozták haza apámék, mikor már nagyon beteg lett, végül Miskolcon halt meg.
– Az tehát hamar eldőlt, hogy cimbalmos lesz, de mikortól tudta, hogy nem a hagyományos értelemben vett cigányzenekari játék lesz a kizárólagos útja?
– Sajnos mindkét nagyapám korán meghalt, apám pedig nem lett zenész, így tőlük nem tudtam tanulni. A rokonságunkban viszont Elemér bácsin kívül is sok aktív és kitűnő muzsikus volt. Engem először e rokonság öreg mestere, Tóni bátyja tanított csárdásra, verbunkosra, a cigányok jól ismert zenéjére. Később, mivel Miskolcon nem volt cimbalomoktatás Szöllős Beatrixhoz kerültem Budapestre, a nővéremmel együtt vonatoztunk fel hozzá minden második héten. Gyorsan haladtam, jött a konzervatórium, majd a főiskola és a diploma.
– Miközben Miskolcon is játszani kezdett az Avas táncegyüttes zenekarában. Ez vitte közel a magyar népzenéhez?
– Pontosan. Ott muzsikálni, az már kottaolvasós, népzenés kíséret volt, még azelőtt, hogy beindult volna a híres táncházmozgalom. Bejártuk az országot, felléptünk minden jelentős néptáncfesztiválon. Láttam, mi történik a műfajban, azaz, hogy elindult az autentikus népzenei hagyományok feltárása, a kincseket pedig a nagyközönség elé viszik bizonyos zenekarok és előadók. Lelkes kamaszként óriási hatással volt rám mindez. Nemsokára megjelent az Avasban Vavrinecz Béla hegedűs-zeneszerző fia, András is, rajta keresztül jutottam hozzá azokhoz a gyűjtésekhez, amelyek megteremtették bennem az azóta is töretlen vonzódást és kötődést a magyar népzenéhez. Amikor először hallottam például széki, vagy szatmári muzsikát, éreztem, hogy ez az én zeném, ugyanilyen elementáris erő buzog bennem. Később az utazások során megismertem a balkáni folkot is, és rájöttem, hogy a cimbalmot nemcsak Magyarországon, hanem szerte a környező országokban, sőt, a bolgároknál, a görögöknél is ismerik. Aztán Elemér bácsi adott nekem egy lemezt a román Toni Iordachétól. Ahogy meghallottam ezt a cimbalmost, végképp eldőlt, hogy a népzenét választom.
– Mégsem ragadt le végleg egy stílusnál, amire bizonyság az ön által alapított Gipsy Cimbalom Band, mellette van egy világzenei triója, és duóban is szeret játszani: a Cziffra Fesztiválon például a jazz világában méltán elismert Lukács Miklós lesz a partnere.
– Kedvelem a sokféleséget, egy sor zenei kalandban volt és van részem: játszottam többek közt Márta Istvánnal, Szakcsi Lakatos Bélával, Dresch Mihállyal,a Miskolci Új Zenei Műhellyel, a Budapest Ragtime Banddel, és készítettem lemezt a világhírű amerikai jazzmuzsikus David Murray-vel. Mindig is érdekelt, miként áll helyt a cimbalom különféle stílusokban, műfajokban, és hogyan lehet rajta olyan dolgokat játszani, amit addig más nem játszott.
– A hangszer maga is fejlődött, alakult az idők során?
– Persze, különösen, mióta a tárogató mellett a cimbalom is hungarikum lett. Ma Nagy Ákos és Kovács Balázs készít kiváló példányokat, ők, ha kis lépésekben is, de folyamatosan újítanak. Komoly mérföldkő az lesz, amikor elektromossá válik.
– Van annak értelme?
– Olyan szempontból mindenképpen, hogy így a cimbalom sokkal dominánsabb módon lehetne jelen minden műfajban, akár a popzenében is, ezáltal hatványozottan emelkedne a népszerűsége. Egyelőre hangerő tekintetében nem tudja felvenni a versenyt a többi hangszerrel, és mivel az úgynevezett rezonáns teste összegyűjti a színpadon megszólaló összes hangot, különféle akusztikai problémákat is okozhat. Csak az elektronika tudna ezen segíteni. A cimbalmot olyan félig akusztikus, félig elektromos hangszerré kellene tenni, amilyenné a gitár vált az idők során, és folynak olyan kísérletek is Angliában, én is részt vettem rajtuk, hogy egy teljesen új, a játéktechnikát tekintve cimbalomszerű, de alapvetően elektromos, digitalizált hangszer szülessen.
– Mi lenne akkor a cigányzenészekkel? A hagyományos terepén, a vendéglátásban az élő helyett már régen a gépzene dominál.
– Ez egy hosszú folyamat következménye, nem csak a hangszerek vagy a technika fejlődése okozza. Sokra tartom a cigányzenét, hiszen a magyar zenetörténet fontos része. És világszínvonalú. A klasszikus műfajon kívül csak két igazán magas fokú kamarazenélést ismerek, a cigányokét és a jazzt: ezekben a műfajokban az adott együttes minden tagja tudja a helyét, és briliáns módon képes alkalmazkodni a zenei folyamat pillanatnyi változásaihoz. A cigányzene egészen a XX. századközepéig erősen jelen volt a hazai mindennapokban, sőt, az 1900-as évek elején a romák nemcsak saját zenéjüket játszották, de a kor divatzenéit, például ragtime-ot is. Idővel azonban megváltozott a magyar társadalom zenéhez való viszonya. A hatvanas években elkezdődött az angolszász dömping, a beat-és pop együttesek tagjai pedig már nem a cigányzenészek közül kerültek ki. Többek között azért sem, mert ragaszkodtak az akusztikus hangszereikhez, illetve ahhoz a kikristályosodott stílushoz, ami világhírűvé tette őket. Végleg elvált egymástól a magyar népi kultúra, benne a cigányzenével és a magyar popkultúra, a cigányzenének pedig azóta se épült új tömegbázisa.
– Mindez milyen változást hozott a roma társadalomban? Hiszen erősen eltűnőben van addigi vezető rétege, a művelt, több nyelven beszélő, példaképül szolgáló zenész cigányság.
– A fenti változásokat látva nem csoda, hogy a zenészcsaládok nagy részében, a gyerekek már nem folytatták apáik hagyományait. A vezető réteg szerepét most a feljövő, diplomás romák igyekeznek átvenni.